0.

Prológus

2011, Nashville

Kíváncsian bámultam, ahogy az emberek eltakarítják a tegnapi nyári vihar maradványait. Beszélgettek, nevetgéltek, élvezték a munkát. Mindenki ismert mindenkit, ha egy ismerős arc jött velük szembe örömmel teli kiáltással üdvözölték. Mindig is irigykedtem erre a bensőséges szomszédviszonyra, New Yorkban ez lehetetlen volt. És most, hogy csak pár méterre voltam az új életet jelentő háztól, gyomrom görcsbe rándult, új emberként féltem, fekete bárány leszek. Úton-útfélen megfognak nézni, előítéleteket fognak alkotni, hiszen megszólítani merszük nincs. Úrilány a nagyvárosból. Éreztem, hogy az autó lelassul, így a gyomromban gyülekező pillangók egyre gyorsabban kezdtek el verdesni. Behunytam szememet, nagy levegőt vettem, majd kikászálódtam az autóból. Rögtön legalább tíz szempár meredt ránk, mikor Anya kihúzta a földbe szúrt "Eladó" táblát. Megragadtam egy méretes kartondobozt, ami a felirat alapján a kacatjaimat rejtette, majd elindultam a földszintes új otthonunk felé. Szürke lécekből állt, előkerttel és tágas hátsókerttel. Amikor kicsi voltam, Anya mindig azt mondta, csak akkor tarthatok háziállatot, ha kertes házba költözünk. Ezt az ígéretet be is váltottam, gondoltam, majd a mellettem csaholó kiskutyára, Scooterre néztem. Arany színű farkát hevesen csóválta jobbra-balra, száján széles vigyornak tűnő arckifejezés terült el. Egyik kezemben a dobozt egyensúlyozva lehajoltam hozzá, majd megvakartam a fejét. Hálás vakkantással jelezte, örül, hogy végre valaki foglalkozik vele. Az emberek még egy picit emésztették, hogy mi vagyunk az új lakók, de hamar visszatértek a munkához. Egyedül egyetlen szem párat éreztem még a hátamba fúródni. Kíváncsian néztem körbe, keresve a tekintet tulajdonosát. Egy fa tövében ült, arcát árnyék takarta el. Közelebb akartam hozzá menni, megszólítani, de a bennem lévő félelem, izgalom nem engedte. Csak farkasszemet nézve vele álltam sötét tekintetét. Mintha ajkai megmozdultak volna, akárcsak megakarna szólalni. Vártam mit fog mondani, amikor egy középkorú, vörös hajú nő állt ki a szembe lévő ház gerendájára, a fiú felé kiáltva:
- Austin, gyere be!- szólt oda, körbekémlelve, hátha látja-e őket valaki. Mintha szégyellte volna, hogy a fiú hozzá tartozik. Austin még egy utolsó pillantást vetett rám, majd lassan elindult a ház felé.